2019.02.23. 6 órás futás Kecskemét – beszámoló

Tartoztam még nektek a február 23-i 6 órás futás beszámolójával. Hamar meg fogjátok érteni, hogy miért is maradtam el vele… És persze megint csak a legelvetemültebbek fogják végigolvasni, mert hosszú lesz… :)
De kezdjük onnan, amikor a tavaly tavasszal elszenvedett izomszakadásom történetét leírtam nektek. Akkor 6 hétre estem ki a munkából, 5 hétig nem tudtam autót vezetni, sportolni, 3 hétig mankóval jártam, nagy családi összefogással-sok segítséggel tudtam csak fenntartani otthon a háztartást, 6 hét után a nulláról indultam újra a futással, 1km-el. Akkor elhatároztam, hogy mindent el fogok követni, hogy úgy fussak, hogy ilyen csúnya baleset soha többé ne fordulhasson elő velem. Elhatároztam, hogy minden követ meg fogok mozgatni, hogy úgy futhassak, hogy soha többé ne veszélyeztessem ilyen mértékben az egészségemet, a munkaképességemet, és az otthonomban/családomban anyaként és feleségként a helytállásomat.
Sokat olvastam, kerestem, sok szakemberhez elmentem, sok mindent tanultam, sok mindent megtettem annak érdekében, hogy a fogadalmamat betarthassam. Nagy részét le is írtam nektek abban a blogban.
De az élet nem állt meg a blog megírásával, és az én igyekezetem, próbálkozásaim, útkeresésem, tanulásom sem állt meg. December végétől tudtam megkezdeni szép egyenletesen a téli felkészülést, addig még voltak visszaesések: vándorolt bennem az izomszakadás miatti kompenzációk és gyógytorna hatása, le kellett állnom 2x is emiatt több hétre, illetve beteg is voltam, banális torokgyuszik, de mégis pihennem kellett ezek miatt is napokat.
December végétől viszont kialakult egy új rendszer, ami tarthatónak tűnt. Nem keltem hajnalban, hanem többnyire együtt a családommal, tudtam eleget aludni. Általában vonattal jártam be dolgozni, viszont futva jártam haza, mert így vettem el a futással a legkevesebb időt a családomtól (utazni úgy is kell, mindenképpen idő, futva kicsit lassabban halad az ember, de ha hiszitek, ha nem, nem sokkal lasabban, a jelenlegi közlekedési viszonyokat tekintve a belvárosból Pest vonzáskörzetébe ;) Az Aum Astoriából hétfőnként ez 22 km hazafutást jelentett, ha épp az Iyengar jóga mentoromnál voltam, akkor Budáról Fótra 26 km-t, 2-2.5 órát. Keddenként szabadnapom volt, hosszú futás nap, fokozatosan növeltem a távot és az időt, míg el nem értem a 4 órás futást, 36 km-t, a Fót-Dunakeszi-Vác kerékpár útvonalon edzettem. Szerdán az Aum Blahára szintén vonattal mentem reggel, és hazafelé futottam, 25 km-t. Ha vonattal utaztam, és kevésnek éreztem a regenerálódást, a telefonomra letöltött, Paksi Zoltán féle reflaxációs hanganyagot hallgattam. Csütörtökönként befelé és hazafelé is futottam a Lélekformába, 13+13=26 km-t. Pénteken-szombaton már csak 2 órát futottam, 18 km-t. Vasárnap pihenőnapot tartottam. Heti 1x jártam usziba. Heti 1x az Iyengar jóga mentoromhoz. Heti 1x jártam meditációs órára. Kétheti 1x pszichológiai szupervízióra. Minden este a jóga mentoromnál tanultakkal nyújtottam körbe a futóműveimet, és többször meditáltam vagy relaxáltam is esténként, bár még ez nem érte el a napi rendszerességet, de a tendencia kezdett kialakulni, legalábbis a belső igény már nagyon ott kopogtatott. Napközben nyers vegán koszton léteztem: reggel vegan fehérjeturmix itallal vettem be a vitaminjaimat és táplálékkiegészítőket (Olimp sportvitamin és ásványi anyag komplex, Arthro Guard, Oliva-D, Vas), útközben csak vizet ittam, de benn a munkahelyeimen az órák előttre-közbenre vittem 3-4 dl frissen facsart narancslét, amit megittam a délelőtt folyamán. Mikor ez elfogyott, megettem egy kis doboz koktél paradicsomot. Aztán egy almát. Mindig vittem 1-2 szelet saját sütésű félbarna sokmagvas tönköly kenyeret, ami önmagában csupaszon is nagyon finom :) Vészhelyzet esetére, ha előző este nem sikerült volna a szénhidrát visszatöltés, volt nálam 1-2 cerbona szelet. Hazafelé 2 kis kulacs vízzel futottam, sima csapvízzel. Otthon aztán készítettem egy smoothiet: 1 cékla, 2 répa, 4-6 alma, 2 citrom, jégsaláta, madársaláta és bébi spenóttal, durva szűrőn átszűrve, hogy azért ne kelljen rágni, és abból még egy fél-1 litert megittam. Plusz a vacsi otthon, leves és/vagy egy tál másodikféle. Futós ruhába jártam be dolgozni, legalul a jóga rucival, a futós hátizsákba befelé befértek az enni-innivalók, hazafelére ezek elfogytak, és befért a jóga ruhám - minimális súlyt kellett hazacipelni a hátamon futás közben :)
Nem futottam gyorsítókat, a cél kényelmes 6 min/km elérése volt, 130-155 közötti pulzustartományban, amit sok hosszú lassú futással kívántam elérni. Bizakodással töltött el, hogy érezhető volt a stabil fejlődés, és február végére meg is valósult. 130 bpm-el ment a 6 perces, és az 5:30 is egészen kényelmes utazósebességnek tűnt szakaszokra, olyankor sem ment 158 fölé a pulzusom. Közben egyre kellemesebb idők lettek, már nem sötétben, hóban-esőben-fagyban kellett futni, hanem februárra megjöttek a tizenfokok és a napsütés :)
Február végén aztán hirtelen gondoltam egyet, és azt javasoltam a férjemnek, menjünk le Kecskemétre, a szülővárosomba, február 23-án, egy 6 órás futásra. Igaz, még csak 4 órás futás volt a maximum hosszú futás, de heti szinten hozom a 110-120 km-eket 6 percesben, serial terhelésben, napi 20 km-es jellemző átlaggal – lesz a 6 órásban most még kihívás, de elvileg mennie kell szép egyenletesen. A férjem is szívesen ment vidékre, többször kifejtette már, hogy neki ezek a tízezres budapesti BSI versenyek nem a szíve csücskei, szurkolóként barátságosabbak számára a kis vidéki versenyek. Örültem, hogy anyukámat is meglátogathatom, főz ránk valami finomságot, imád ránk főzni, a verseny után fürdök nála egy jót, eszünk-beszélgetünk egy jót, szipi-szupi! Még sosem futottam a szülővárosomban, végre ennek is elérkezett az ideje – nagy várakozással tekintettem tehát az esemény elé. Még a dobogós helyezést sem láttam lehetetlennek.
Ha emlékeztek rá, február 22-én péntek éjjel egy durva hidegfront tört be Magyarországra, viharos északi széllel. Előző nap még tizenfokok voltak. A verseny reggelén, szombat 7:45-kor nulla fokban autókáztunk lefelé az M0-M5-sön Kecskemétre, és majd lefújt minket a szél az autópályáról, ámbár a nap gyönyörűen sziporkázva sütött.
A Szabadidőközpont dombja körüli 1 km-es körön zajlott a verseny. Miután megérkeztünk és beregisztráltunk 9:15-kor, a férjemmel körbejártuk a pályát, és megpróbáltuk félredobálni a viharos szél által letörött faágakat. No, mire elindult a verseny 10:00-kor, ennek jó részét – vagy újabbakat – visszafújta a szél a pályára :)
Eléggé elbohóckodtuk az időt a készülődéssel, végül nem sikerült rendesen bemelegítenem, 3-ed körnél a mosdómegállónál, még a sprintek előtt rám telefonált a férjem, hogy siessek vissza, mert mindjárt rajt. Jól beöltözve: dupla technikai póló, fejkendő + a melegítő felsőm kámzsájában, kesztyűben, polárban, kompressziós szár+nadrág+zoki + téli futós nadrágban indultam, és ez nem is kívánkozott le rólam az első órában, mert a tó melletti szakaszon nagyon erős viharos szél fújt, a szélvédett helyen pedig nem ért minket annyira az egyébként ezer ágra sütő nap. Azért jól lehetett menni, szép volt a hely, bár hideg volt, de az ember lelkének jót tett a napsütés. A zene szólt a csontrezgéses fejhallgatómban. Ráálltam a 6 perces tempóra, és elképzeltem, hogy most 10:00-16:00-ig ebben a nyugis 6 percesben fogok körözgetni – nem is volt ezzel semmi problémám. A pulzusom kicsit magasabb volt ugyan a kelleténél és az elmúlt hónapokban megszokottnál (160-170), de biztos a versenydrukk miatt – gondoltam, és reméltem, beáll majd pár órán belül, ha elmúlik a start izgalma. A frissítésekkel bénáztunk egy kicsit: nem tudtam eldönteni, hogy 3 körönként elvigyek magammal egy mini kulacsot, és a körben magamban töltsem a tartalmát, vagy inkább álljak meg, és döntsem le a kulacsnyi narancslét vagy zöldséglét vagy fehérjeturmixot vagy vizet – mikor éppen mi volt soron. Először a megállással próbálkoztunk, és azt hiszem, ez is hozzájárult a történésekhez :-/
1 óra futásnál sem jártam még, mikor a tó partja mellett futva éppen, egyszer csak olyan hangokat hallottam, mint ha mögöttem összedőlt volna a büfé épülete. Mögöttem egy srác elesett, ő adta ezt az égszakadás-földindulás hangot. Tudtam. Egy pillanatra átfutott bennem, hogy hátranézzek-e. Úgy éreztem, nem szükséges, nincs semmi baja. De aztán persze hátranéztem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy minden rendben vele – a sportszerűség ezt kívánta, még ha ez csak egy gesztus is. Valóban, mire hátranéztem, a srác már fel is pattant, mondta, hogy minden ok, semmi baja, futott tovább. Én azonban egy 20-50 m után már éreztem, hogy valami nagyon egészségtelen fájdalom van a bal vádlim külső oldalán, valami olyan fájdalom, amivel nem lehet egy lépést sem tenni tovább. Megálltam nyújtani, masszírozni. Megpróbáltam újra indulni. Nem lett jobb. Felhívtam a férjemet, hogy gond van, jöjjön hozzám, mert nem tudok futni, próbálja már ő is megmasszírozni. Mire odaért hozzám, már bicegtem, a séta is annyira rosszul esett. Megmasszírozott, még egy kicsit nyújtottam, de nem tudtam újra indulni. Itt volt a verseny vége számomra :( Végtelenül lehangoló volt 1 óra után feladni a 6 órás versenyt, talán el tudjátok képzelni, mennyire… :(
Rátelefonáltam anyukámra, hogy bocsi, tudom, hogy 16:00 utánra ígértük magunkat, és még csak 11:00 óra van, ebéd még sehol, de mi most megyünk, mert lesérültem :( Szegény anyukám… rosszul jött ki, hogy ez pont nála történt :(
Persze nem mondtam anyukámnak, hogy nem esett úgy az ebéd sem, hiába főzte olyan szeretettel. És persze hogy tartottam magam végig, amíg nála voltunk, akkor is, mikor sehogy sem sikerült SOS aznap du.ra egy vádli UH-ra beverekednünk magunkat, sem Kecskeméten, sem Budapesten, sem Cegléden. Még akkor is tartottam magam, mikor az ebéd után ki akartam menni a mosdóba, és nem tudtam ráállni a lábamra, pedig az igencsak sokkoló volt, addig legalább bicegni tudtam. Pontosan olyan érzés volt most a bal vádlim külső felső részén, mint 2018. április 25-én a bal vádlim belső felső oldalán, az első részleges izomszakadáskor. Nem akartam elhinni, hogy mindez újra megtörténik velem, mégpedig ilyen banálisan, egy másik futó esése miatt, egy hátrafordulás miatt, egy órával a start után, már bemelegedve, de még messze nem kifáradva. Négykézláb kellett kimennem a mosdóba, és ketten segítettek le a lépcsőn a kocsiig. Amikor aztán elintegettem anyukámat, és kigördültünk a lakótelepről, az én szemeimből is elkezdtek görögni az órák óta visszafojtott forró krokodilkönnyek. Átfutott bennem, hogy most megint 6 hétig nem tudok dolgozni, 5 hétig nem tudok autót vezetni, 3 hétig mankózok, és hetekig rá leszek utalva sokak segítségére, hogy otthon azért minden meglegyen a lányomnak és a férjemnek. Oda az egész téli felkészülés. Oda a Balaton Szupermaraton – az idén negyedszerre csináltam volna meg. Mi lesz Sárvárral? Merjek-e még valaha ultrázni? És ha nem ultrázok, akkor mi értelme az egésznek? Oda a versenyzés? Vége lenne? Voltak azért előjelek, de megint ignoráltam, mert túl fakír vagyok, és hurrá optimista, mindig azt hiszem, hogy nem lesz semmi baj, és ez általában be is jön, ám néha fordítva sül el... Lábilag megéreztem azokat a heti 110-120 km-eket. A jobb lábamban nőtt az elcsavarodás érzete hétről-hétre a téli felkészülés során, és valószínűleg ennek tehermentesítésére észrevétlenül elkezdtem jobban terhelni a bal lábamat, mint ahogy 1 évvel ezelőtt is valószínűleg ez vezetett a bal vádli izomszakadáshoz.

Súlyos kérdések voltak ezek. Túl súlyosak egy másfél órás hazaútra :(

Hazafelé összeszedtük sógornőmtől a mankót. Most már tudta az egész család jobbról-balról :( Biztos mindenki azt gondolja, gondoltam, hogy abba kellene hagynom az ultrafutást, mert öreg vagyok én már ehhez :-/ Vagy hogy megint túlfeszítettem a húrt… Olyan jó lenne, ha ilyenkor az emberek nem gondolnának semmit, gondoltam… de sajnos gondolnak, gondoltam megint… :(
Másnapra szerveztem a lányom és a férjem szülinapját, 14 fős lakoma. Egész délután és este a konyhában tüsténkedtünk a férjemmel, terítettünk a nappaliban, hogy holnapra minden készen álljon. Némi öröm az ürömben, hogy néhány óra konyházás után le tudtam tenni a bal lábam a talajra, és megkockáztattam pár lépést mankó nélkül – és ment, juhúúú! :) Le is tettem a mankókat rögtön! ? Másnap, a dupla szülinapi partit már mankók nélkül nyomtam, mindenki nagy örömére, némi aggodalommal fűszerezve azért. Kérdezték is, hogy mit segítsenek, de nem kellett semmit, igazán. Örültem, hogy minden finomra sikerült, el is fogyott :) És annak is örültem, hogy ennyire mobil vagyok, és másnap tudok menni dolgozni :) Ugyan kellett néhány mozdulatra figyelnem a jóga óráimon, de szinte mindent meg tudtam csinálni, talán csak az óvatosság akadályozott meg abban, hogy teljesen mindent megcsináljak. Kellett néhány nap, mire rájöttem: valami nagyon furi helyen sérültem, ami épp csak abban akadályozott meg, hogy fussak, ezúttal minden mást meg tudtam csinálni. Tudtam jógázni, járni, lépcsőzni, autót vezetni, még táncolni is, mindent-mindent. De ha megpróbáltam elérni a metrót, mielőtt becsukja az orrom előtt az ajtót, az az egy-két futólépés, amire szükségem lett volna – no az nem ment, az nagyon betegül fájt. Nagyon elgondolkodtató volt ez a dolog. A futást teljesen elvették tőlem, de minden mást meghagytak. Érdekes, érdekes… Mindenesetre végtelen hálát éreztem a Mindenség irányában, hogy ezúttal nem rakott 6 hétig teljes partvonalra :)
Végül kedd este, 3 nappal a sérülés után, jutottam be Gödön egy sportorvos privát rendelésére vádli UH-ra. Nagyon kicsi részleges szakadásom lett ezúttal, az UH igazából csak a bevérzést látta, ami szintén csak egy nagyon kicsi vérömleny volt már. Ajánlott rá krémet, borogatást, és 4 hét pihentetést javasolt, ami el is döntötte a Balaton Szupermaraton sorsát – kb. akkor kezdhetek el futni, amikor a BSZM indul, azaz nem vehetek részt rajta az idén, hiszen 1 hónap kihagyás után nem vághatok neki 196 km-nek :-/
A sérülés után 2 hetet töltöttem a nihilben: figyeltem a táplálkozásomra, hogy ne ugorjon fel sok kg a hirtelen leállás után, ezt már az első sérüléskor jól megtanultam. Most azonban, mivel dolgoztam, utaztam, házimunkáztam, nem táppénzen voltam, olyan fáradtnak éreztem magam, fáradtabbnak, mint mikor heti 110-120 km-t futottam, hogy nem volt lelki erőm az esti jógázásokhoz-erősítésekhez, egyébként sem voltam benne biztos, hogy ezzel a lábbal most mit lehet csinálni.
2 héttel a baleset után ültem először biciklire, mert időközben a kocsim is feladta a harcot: pár nappal a kötelező műszaki vizsgája előtt kigyulladt a motor lámpa, és kiderült, hogy katalizátor cserére szorul – nem kis pénzért. Nekem akkor már lebeszélt időpontom volt a meditációs tanítómhoz egy coaching beszélgetésre a balesetem kapcsán. Nem kellett messzire mennem, csak 6 km-t Keszire, adódott kocsi híján, ámde lábilag sérülten - a bicikli. Örömmel tapasztaltam meg hát hogy a bicajozás gond nélkül megy :) És ettől a naptól átnyergeltem biciklire :) Másnap már a Blahára tekertem be 25 km-t a szülésfelkészítőre, lazán-könnyedén. Következő két héten már heti 3 napot bicajjal jártam munkába és haza, 93 km-t. Rá egy hétre már heti 6 napot tekertem, 206 km. Azt követő héten már minden nap bicajjal mentem mindenhová, 258 km. Kiszámoltam, hogy kb. 2x annyit kell bicajoznom km-ben és időben, hogy ugyanannyi kalóriát égessek el, és ugyanazt az edzettséget tartsam fel, mint ha futnék. És mint a fenti számokból ki is olvasható, ezt a bicajozással szépen el is értem, hiszem heti 258 km bicajozás 129 km futással ekvivalens, azaz még meg is haladtam ultrafutós teljesítményemet bicajozásban :-D És az volt a döbbenetes, hogy hiába toltam heti 258 km bicajozást, pihenőnap nélkül: semmim sem fájt! Nem csavarodtak el az izületeim, nem merevedtek el az izmaim, mondhatni könnyedén toltam a heti 258 km-t! Mióta futok, mindig azt mondtam, én utálok bicajozni, mert szétszakad rajta a hátam-nyakam, mert szétveri a gátamat, és mert tiszta beteg érzés, hogy csak a lába dolgozik az embernek, abból is inkább csak a combja, minden más kényszerpihen. No, most megtanultam megszeretni a biciklizést, és istenemre megszerettem, tényleg! Megtanultam, hogyan tudok figyelni a nyakam-hátam, hasam-derekam tartására bicajozás közben, hogy a törzsemnek is erősítés legyen a bicajozás. Váltogattam a tekerési technikákat, amikkel karra-vállra, farizomra, comb elülső-hátulsó izmokra is tudok dologzni, és még a talpi boltozatokkal-boka állással is lehet játszani a bicajon. Szép lassan elértem, hogy 20 km/h-ás átlagsebességgel tekerjek, 7-es végfokozatban: hétfőn 50-52 km-t, kedden 26 km-t, szerdán 50 km-t, csütörtökön 32 km-t, pénteken 18 km-t, szombaton 40 km-t, vasárnap 50 km-t.
De visszakanyarodva a coaching beszélgetéshez: az már kevésbé volt örömteli, mert a meditációs tanítom megérzései azt súgták, hogy itt a vége az én nagy életre szóló ultrafutó versenyzős álmaimnak és terveimnek. Azt mondta, vegyem ki mindazt az elmúlt 4 év tanításaiból és tapasztalataiból, amit ki tudok venni, legyek érte hálás, és ömlesszem bele valami másba, amivel sokkal többet tudok adni másoknak.
Világ életemben sok spirituális emberrel álltam kapcsolatban, köztük látókkal, médiumokkal, fehér boszorkákkal, tenyérjósokkal, asztrológusokkal. Rengeteg útmutatást is kaptam tőlük az életem során. Olykor magam is megéltem ilyen benső tapasztalásokat, amikor az ember bepillantást nyerhet előző életekbe, vagy épp a jövőbe, meditációban, benső utazásban, álomban – tévedhetetlenül. Ennek ellenére fenntartással kezelem mindig az ilyen kinyilatkoztatásokat, akár belülről jönnek, akár kívülről. Most sem tekintettem szent kinyilatkoztatásnak, bármennyire is tisztelem a meditációs tanítómat, tudom, hogy ő is úton van, nem megvilágosodott mester. Megtapasztaltam azonban már azt is, hogy néha azért kapunk „téves” útmutatásokat, mert azáltal is bejárunk egy bizonyos utat, akár lelkileg, akár ténylegesen. Szóval mindenképpen hagytam, hogy hassanak rám a tanítóm szavai, és betettem fülem mögé a kispolcra, elmélkedtem rajta, ízlelgettem, építgettem egy alternatív világot, ahol úgy történnek a dolgok, ahogy ő mondta, és barátkoztam ezzel a világgal, ami egy erős gyász folyamattal egyetemben történt. Gyászoltam az ultrafutó versenyző jövőmet, ami nem jön el, aminek elvágták az élete fonalát, izmainak rostjait, még mielőtt igazán kibontakozhatott volna, és megmutathatta volna magát.
Mint asztrológus, a saját képletem ismeretében, azon elmélkedtem, vajon ez most azért történik-e velem, mert nekem nem feladatom a személyes siker, hogy megmutassam magam, még ha ezáltal inspirálok is másokat? Sokkal inkább feladatom a közösség szolgálata. Nem lehet-e, hogy ennyi Ikrek bolygóval nem tehetem fel az életem ennyire egy dologra? Nem lehet-e, hogy túl monoton és egysíkú nekem az ultrafutás, és túl sok időt és energiát vesz el a minden mástól, ami egy ilyen halmozottan Ikrek embert sokfelé űz? És temettem tovább az ultrafutó versenyző álmomat mélységes gyásszal, miközben mindenhonnan olyan véleményeket hallottam, hogy talán nem is nekem való, talán abba kellene hagynom valóban stb.
A balesetem utáni 4. héten próbáltam először futni. Csúfos kudarc volt. 700 m után megfájdult a bal vádlim. Többször megpróbáltam újra nekiindulni, de nem ment. Maradtam a bicajozásnál. Temetkeztem tovább.
Fosztó Zsolt fóti ultrafutó barátom, anno olvashattatok róla egy interjút az alapítvány oldalán, a Futós cikkek között megtalálhatjátok most is, rám írt, hogy hallotta mi történt, és tudna-e bármiben segíteni. Nagyon jólesett a megkeresése, de nem éreztem, hogy bárki bármiben tudna nekem segíteni. Leírtam neki az egész történést, és hogy feladóban vagyok, miközben gépeltem neki, sírdogáltam egy kicsit magamban. De ő nem adta fel, elmondta, hogy chi runningra szeretne tanítani. Jó szeme van hozzá, fussunk együtt, és szerinte képes leszek ezzel a technikával ismét hosszú távokat futni. Olvastam a chi runningos könyveket évekkel ezelőtt, próbálkoztam is velük, de más, ha valaki jól elsajátította, és kívülről lát téged és tud segíteni. Szóval hálásan elfogadtam a felajánlását. Ő volt az első, aki reményt adott. Sosem felejtem el! Megegyeztünk, hogy amikor itthon lesz Fóton, egyeztetünk, és futunk együtt.
A másik nagy hatású beszélgetésem a védikus asztrológiával való ismerkedés kapcsán zajlott április 6-án. 23 éve foglalkozok nyugati asztrológiával, és elég régóta tervezem már, hogy megismerem a védikus asztrológiát is. Most jött el az ideje, mégpedig a saját horoszkópomon keresztül. Elbicajoztam egy szép napsütéses szombati napon a III. kerületbe, a Lélek temploma melletti Baktivédanta Főiskolába, és az ottani alapfokú védikus asztrológia tanárral bő 2 órát beszélgettünk a védikus horoszkópomról. Hát, elég érdekes beszélgetés volt! Ő ugyanis azt mondta, hogy nehogy abbahagyjam az ultrafutást, nyilvánvalóan fizikai teljesítményre születtem, és hogy ezzel másokat inspiráljak. Azt is mondta, szó szerint ugyanazt, mint amit az egy évvel ezelőtti sérülésemkor az igen finom antennákkal rendelkező sportmasszőröm mondott: kell nekem egy saját hely, egy saját tér, amiben megvalósíthatom mindazt, amit tudok. A védikus asztrológus tanár szerint ezek a sérülések nem azért történtek, mert az ultrafutást csináltam rosszul, hanem mert az egész életem volt túl sok az ultrafutás mellé, és ahogy azt már az első balesetnél is éreztem, át kell rendeznem az egész életemet, hogy kevésbé szakadjak szét. Nagyon-nagyon elgondolkodtatóak voltak a szavai. Azóta is emésztgetem. Az biztos, hogy ha csinálok egy helyet, az az alapítvány égisze alatt lesz – eredetileg is akartam az Aquarius Élet-Mű-Hely Alapítványnak egy fizikai teret, nem csak virtuálisat. Az is biztos, hogy nőknek, kismamáknak, anyukáknak, babáknak, gyerekeknek szeretném megcsinálni - továbbra is nekik, és a családoknak szeretnék elsősorban segíteni. Jöhetnek az ötletek! :) Budapesten legyen? Melyik kerületben? Hol egy jó önkormányzati bérlemény? Esetleg van egy ismerősötök, akinek van egy felesleges ingatlana, és szívesen kiadná nemes célra egy alapítványnak kedvező bérleti feltételekkel?
De vissza az eredeti történethez. Időközben jártam 2x a manuálterapeutámnál, Enikőnél, kaptam egész test kezelést, fel is tape-elt. Aztán még visszamentem a sportmasszőrömhöz egy alapos átgyúrásra, abban a reményben, hogy végleg kiszedi a bal vádlimból a hegesedés és kompenzációk utolsó maradványait is. Kaptam tőle megint egy fontos információt, amit istenemre megfogadtam: soha többet ne fussak sótabletta nélkül! Aki azt érzi, hogy merevednek az izmai a futástól, szedjen sótablettát óránként! Így lesz ? Már be is szereztem a Sponser sótablettáit, zselében is a Sponser a kedvencem.
Végül mindezek után a sérülésem 6. hetében tudtam a futással újraindulni. Először 50 percet futottam, és rájöttem, hogy ha elkezd fájni a bal vádlim, nem a nyújtás vagy a masszírozás segít, hanem hogy kicsit futok tolatásban, kicsit oldalt sasszézva, és az rendezi a lábamat ? 6:30 min/km-ben kocogtam, 145 bpm-el, nem volt ez rossz újraindulás 6 hét kihagyás után, bár úgy éreztem magam, mint egy túlsúlyos lajhár (hiába tartottam a baleset előtti 53-54 kg-os súlyomat, érzetre mégis nagyon nehéznek éreztem magam), ólomlábakon döcögtem, és éreztem a különbséget a combjaim és a vádlijaim között is (a bicajozás jobban edzette a combjaimat, mint a vádlikat, így az erezettség kevésbé épült le a combjaimban, mint a vádlikban).
Maradtam a napi szintű rengeteg sok bicajozásnál, és a balesetem utáni 7. héten megint csak 1 napon futottam, akkor már 1 órát, 10 km-t, 6:07 min/km-ben, 158 bpm-el, hegyre fel, no lett is olyan izomlázam utána, hogy napokig csak pislogtam :-D Döbbenet, hogy az ember lánya gond és izomláz nélkül lenyom heti 250 km bicajozást, napi több, mint 2 órát sportol-izzad, majdnem ugyanezen a pulzusom, 20 km/h-val suhan, és mikor fele ilyen tempóval, ugyanezen a pulzuson elkezd futni némi emelkedőn, akkor napokig nyögi az utóhatást :-D A futás nem véletlenül éget 2x annyi kalóriát, no! :-D Azért ez a 6:07 min/km-es sebesség messze nagyobb erőlködésembe került, mint a balesetem előtt. Akkor laza kocogásnak éltem meg, most már-már széteső erőltetett vágtának ? Mégis öröm volt, hogy sikerült a kb. 6 perces sebességet hozni, egész tűrhető pulzuson.
Tegnap összefutottam hazabicajozás közben Újpesten egy volt kismama jógásommal, Évivel, aki az első, majd a második gyerkőcével is járt hozzám, kis és nagybabás jógára is, kb. 8 éve ismerem :) Ő is mondott egy nagyon fontosat, mikor a bicajozás megszeretéséről meséltem neki. Azt mondta: „Neked nem volt igazán keresztedzésed, Éva!” Köszönöm, Évi, ez a mondatod mélyen betalált, tegnap nagyon megfogadtam magamnak, hogy ha már jobban megy megint a futás, a bicajozást akkor is megtartom keresztedzésnek!
És akkor ma, a balesetem utáni 8. héten futottam 12 km-t 6:30 min/km-ben, 150 bpm-el, és utána még elvittem Sammy kutyusomat is 2.5 km-re. A csatolt fotók ez után készültek :) Most először éreztem magamban dinamizmust. A lajhár érzés elmaradozott. Kezdem visszakapni régi önmagam. A terv az, hogy most a 4 napos húsvéti szünetben lesz 1 nap bicajozás (amikor angol nyelvű szülésfelkészítőt tartok a Blahán), és a többi nap futás. Húsvét hétfőre szeretném elérni a 16-20 km futástávot. És akkor a jövő héttől szeretném a bicajos napokat hazafutós napokkal kombinálni. Jóga és meditáció marad. Sőt, beneveztem még egy Női körbe is, kompenzálandó ezt sok férfias sportot :)
Hát itt tart most a történet, őszinte elismerésem minden kíváncsi léleknek, aki átrágta magát a beszámolómon :) Nagyon Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok :)



Kövess minket a Facebook-on!